Az alábbi írás a JAMA. 2010;303(1) számában megjelent és az eLitMed-en részletesen ismertetett "Antidepressant Drug Effects and Depression Severity" tanulmányhoz kapcsolódó szakértői vélemény:

A pszichiátriai gyógyszerek hatékonysága igen bonyolult témakör, hiszen a hatékonyság fogalma is többrétű, a mérőeszközök maguk is bizonytalanok, és a kórképek, tüneti állapotok, biológiai és pszichoszociális változatai igen sokfélék, és sokféle variációt mutathatnak az alkalmazások is. Igazában tehát az illetékes a hozzászólásra, aki az ilyen kutatásokban járatos, és ezek szakirodalmát folyamatosan követi.

Nem lévén ilyen szakember, annyit lenne korrekt mondanom, hogy a metaanalízisek is sok módszertani gonddal küzdenek, egy részét ezeknek a JAMA tanulmány is említi, meg kell várni a további kutatási fejleményeket.

De nem tudok ennyire objektív maradni. Az elmúlt közel ötven évben, amióta a pályán működöm, megéltem az antidepresszánsok történetét. Ez páratlan sikertörténetként jelentkezett az utóbbi negyedszázadban a modern média teljes részvételével. Nemcsak a gyógyeredmények mutatkoztak igen nagynak, a mellékhatások csekélynek (az egyre újabb készítmények megjelenésével párhuzamosan mind csekélyebbnek és leküzdhetőnek), hanem az antidepresszánsokból valamiféle elixír lett, valamiféle „szóma”, a „Prozac-korszak” embere a szerek révén a „jobbnál is jobban” (better than well) érezheti magát. A depresszió meghatározása kitágult, egyfajta „kisgömböc” lett, amely minden kórképet lassanként magába foglalt. Emiatt azután az epidemiológiai felmérések egyre sötétebb képet festettek a depresszió gyakoriságáról és társadalmi költségeiről. A nagyfokú hatékonyság valóságos dogma lett, és a mainstream szakirodalom, de különösen a konferenciák előadói és a továbbképzések ezt igen agresszív marketing formájában adták elő. A gyakorló pszichiáterek kénytelen voltak e szereket használni, motiválták is őket erre, és csak bizalmas körben mondták kételyeiket, sikertelenségeiket e szerekkel. Mindenkinek feltűnhetett az óriási gazdasági érdekeltség, és a szer mögött álló szakmai vezetők involváltsága. Senki sem merte mondani, hogy a „király meztelen”. A nyilvánvalóan eltúlzott hatékonysággal szemben megjelentek kritikai közlemények, de ezek kiszorultak a főáramból, és aki kételyt vetett fel, az a szakma perifériájára került, mint tudatlan, felkészületlen, rosszabb esetben mint antipszichiáter vagy szcientológus. Minden tudományos kritikában az áll a fókuszban, hogy az antidepresszánsok nem fejtenek ki nagyobb terápiás effektust, mint az aktív placebók (megfelelő kontrollcsoportokban alkalmazva).

Nos, ehhez lenne két megjegyzésem.

1. A pszichiátria érthetően azonosult a pszichofarmakológiai fejleményeivel, hiszen ez adta tudományos státusát és szilárd helyét a medicinában, az agy betegségeit kórismézve és gyógyítva. De a céges érdekeknek alárendelődve saját tudományos fejlődését is gátolta, elhanyagolta a kommunikációt a társadalommal, és meggyengítette saját szakmai szervezeteit is. Mindez a magyar viszonyokon különösen világosan mutatható ki. Most már mind kevesebben látják a szakemberek közül a király új ruháját, viszont mind többen éreznek csalódottságot a tudományhoz nem illő ideológiai jellegű indoktrinációk és manipulációk miatt, amelyek a szakmai gyakorlatot voltak hivatottak meghatározni. A JAMA cikk is sürgeti, hogy véget kell vetni annak a gyakorlatnak, hogy egyedül a biológiai pszichiátria tudományos, ennek nézetei megkérdőjelezhetetlenek. Szabad szakmai viták kellenek, és felül kell vizsgálni azokat a privilégiumokat, amelyek eddig az „igaz hit” képviselőit megillették.

2. A király nem teljesen meztelen. Az antidepresszánsokat, mint a többi pszichofarmakont is, jól lehet használni a gyakorlatban. Megkockáztatom, ma nélkülözhetetlenek. A placebohatást (és különösen az aktív placebók hatását) nem szabad lebecsülni. A biológiai „rémuralom” egyik fő ártalma, hogy most a biológiai pszichiáterek mintegy szégyenkeznek, ha az antidepresszánsok „csak” ennyire hatékonyak.

Holott az ember nem csak agyból áll, és durva leegyszerűsítés, ha modern képalkotó eljárásokkal találunk aktív agyi képleteket, pályákat, amelyek egy-egy kórképpel vagy gyógyszerhatással összefüggnek, hiszen ma már tudhatnánk, hogy versírás, ima, matematikai feladatmegoldás vagy művészeti élmény is olyan képleteken és pályákon át halad és képezhető le. A szűk biologizálás a biológiát magát is megcsúfolja, hiszen pre-, peri- és posztnatális külső befolyások, a korai gyermekkor érzékenységei szakaszai és szükségletdeprivációi, a stresszek és traumák sokasága, a hibás vagy elégtelen szocializációs folyamatok is hatnak az agyra, akár megbetegítően, és nem valami immateriális „lelken” át, aminek feltételezését a vitapartnereknek évszázadok óta imputálnak”, hanem az agyi struktúrákon és működéseken át. Ezekről ma már sokat tudunk, de pl. a pszichofarmakológiai kutatásokba, a pszichiátriába vagy az „agy évtizedébe” ezek nem váltak integrálttá.

De ezen kívül létezik a bűnös pszichológia, a társadalomtudományok létezéséről nem is beszélve. A mai pszichiátria fennhatóságot igényel a pszichoterápiás és szocioterápiás gyógymódok felett, de hatékonyságukat lebecsüli a kémiai szerekéhez viszonyítva. Most kezdi csak elismerni, hogy bizonyos pszichoterápiás beavatkozások hasonlóan hatnak, mint a jó gyógyszerek. A placebohatás tiszta pszichológia, illetve a viselkedésszabályozó hatáselemek pszichoszociális kontingenciarendszere. Tudjuk, hogy az orvos hite a használt gyógymódban igen nagy jelentőségű (ezért kellene a kettős vak módszer, amit a pszichiátriában különösen nehezen megvalósítható), és ehhez kell a pszichiáter öntudata, hogy ő tudós, az ő kezében van a valódi segítség. A terápiás szuggesztiók ilyenkor maximálisan érvényesülhetnek. Kb. 100 olyan - u.n. nemspecifikus – pszichológiai hatáselemet ismerünk, amely a terápiában észrevétlenül jelen van. Mindezek kutatását a pszichiátria nem engedte kibontakozni.

A kutatás e területen még nehezebb, mint a biokémiailag definiált hatóanyagok terén. Ám nagyon valószínű, hogy bátran lehet vállalni az antidepresszáns kezelést is, ha nem annyira dogmatikus, ha teret enged a pszicho-és szocioterápiás hatásoknak is. Akkor lehetséges, hogy a placebohatás még nagyobb lesz, és ez nem katasztrófa, hanem fejlődés a pszichiátriában. A JAMA cikk ilyen kontextusba is állítható. Persze, akkor majd nem vehetünk minden panaszt depressziónak, és nem adhatunk rá sokéves antidepresszáns rezsimet, nem lesz 80%-os életprevalencia stb. De elképzelhető lesz valódi bio-pszicho-szociális szemléletű, holisztikus, „komprehenzív” pszichiátria, amelynek reális megelőzési és rehabilitációs perspektívái lesznek.

Buda Béla

Hozzászólások:

Nincs jogosultsága ehhez a cikkhez hozzászólni.

 

Utolsó fogás – A világ halak nélkül

Habár a skálafüggetlen topológiát mutató „vízi-tápláléklánc" rendkívül kifinomult kapcsolatokkal és robusztussággal rendelkezik, az elmúlt ötven évben folyamatosan növekvő indusztrializált tengeri halászat felelőtlenül túlhalászta a halállományt, és számos tengeri halfajta...

Tovább

Szuperterjesztők és az ökológiai immunológia

Amikor a betegség-ökológia találkozik az ökológiai immunológiával - avagy mi lehet a kapocs a természetes populációban élő szervezetek immunitása és a fertőzések dinamikája között....

Tovább

A magyar lápok védelmében

A jövő nemzedékek országgyűlési biztosa komplex kormányzati intézkedések sürgős megtételét látja indokoltnak a hazai lápok védelme érdekében. Az ombudsman megállapításait és javaslatait állásfoglalás tervezetben hozta nyilvánosságra, annak érdekében, hogy széleskörű szakmai egyeztetés induljon meg a lápok védelmének megteremtése érdekében

Tovább

Létrontási spirál

Dennis Meadows és hazai kollégáinak előadásával indult el a Piac&Profit és a SOL Magyarország által létrehozott Mesterek és Műhelyek rendezvénysorozat...

Tovább