A megszokott útvonalon hazafelé váratlan látvány tárult elém: a járdán egymástól lépésnyi távolságban női cipők sorakoztak, ahogy a sötétben meg tudtam állapítani, valószínűleg lomtalanításon gyűjtögetett vagy kukából guberált darabok, groteszk módon össze nem illő fazonúak, méretűek. Négy pár. Nyolc lépés kimerevítve.

A „menetirány” szerinti elsők előtt tégladarabbal húzott vonal, néhány ákombákom betűvel egy szó: „start”. Vajon mi lehetett a szándék? Spontán rögtönzés? Vicc? A hajléktalanokat gyakran jellemző érzelmesség, figyelem- és szeretetéhség, ami karácsony közeledtével még sokkal nagyobb hőfokon nyilvánul meg? Mű az örökkévalóságnak? Ez utóbbi aligha: a forgalmas környék garancia volt arra, hogy az ismeretlen művész alkotása másnapra eltűnjön.

Magam derültem is, töprengtem is rajta.

Első asszociációként Can Togay és Pauer Gyula alkotása jutott eszembe, a Duna-parton üresen hagyott cipők. Meg a merénylő Gavrilo Princip aszfaltba örökített lábnyomai Szarajevóban, a Miljacka-híd tövében. Milyen érdekes, még ha nagyon más-más módon is, de e két mementóban közös a folyópart, a háború, az erőszak és a halál!

Mi az viszont, ami mindhármat összekapcsolja?
Egyrészt a helyszín: a közterület, a város, az utca.
És a hiány, az űr.

A talán legszikárabb meghatározás alapján a szobrászat a térrel kapcsolatos, betölti, érzékelhetővé teszi azt. Az antik felfogás szerint a természet nem tűr üres helyet, a horror vacui - az irtózás az ürességtől - sokáig a művészet számára is érvényes parancsot jelentett, a teljes rendelkezésre álló felület, tér kitöltésének parancsát. A modern művészet megannyi klasszikus szabállyal együtt ezen is túllépett, de hogy a természet mellett a művészet is jól ráérzett valamire, bizonyítani látszik a hatás: a szándékosan meghagyott üresség nyugtalanító, különös érzéseket elindító.
Na persze, pontosan erre a hatásra találtak rá a 20. századi kísérletezők – említhetjük Malevics fehér alapon fehér, fekete alapon fekete szuprematista műveit, Magritte emberré öltöztetett semmijeit, de ez a hatás elérhet egy lebontott ház helyén tátongó foghíj láttán, vagy egy elvesztett hozzátartozó szobájába lépve.

A ledobott ruhadarab, az árválkodó cipő értelmetlen a hozzá tartozó test nélkül.
Más megközelítésben az akt ellentéte. Ami a mezítelen testről hiányzik.
Kettős csavar: valami behatol az ürességbe, de benne a hiány „testesül meg”.

És ez a kettős csavar lehetett az üres cipők „művészete”: megszokott teremet megváltoztatta, a „valami” megjelent a „semmiben”, de a hiányt is megteremtette: a térre, időre fittyet hányó paradox, mozdulatlan animáció szellemalakjáét.

A bizarr köztéri installáció részét képező „start” szócska talán már csak az ötlet dilettáns túlhajtása volt, de ha már odaírták, a kurta-furcsa végéhez nekem odakívánkozott a dalszöveg: „úgy látszik, ment egy darabig és idáig elért”.

És ha a Széna téren látottakat megörökíteni nem is sikerült, szeretnék idézni egy képet, amit pár évvel ezelőtt fotóztam, s ami teljes összhangban áll a fentiekkel. Megkockáztatom, hogy itt már szó sincs direkt szájbarágásról, ennél tisztább művészettel sokszor még nem találkoztam.



„Íme itt a zöld: egy lepedőnyi Föld
A fölénk kifeszült kék: egy takarónyi Ég
Az itt fekvőnek, aki úgy látszik
Ment egy darabig és idáig elért.” Lovasi András


Nézni, olvasni ajánlom

Kulcsszavak

street art

Hozzászólások:

Nincs hozzászólás ehhez a cikkhez.

A hozzászóláshoz be kell jelentkeznie.

 

A gáncs nélküli impresszionista: Ferenczy Károly

Hamarosan új tárlat nyílik a Magyar Nemzeti Galériában: Ferenczy Károly (1862–1917) gyűjteményes kiállítása címmel.

Tovább

Celestina hírhedt kerítőnő és prostituált A szembetegségek képzőművészeti ábrázolása

A különböző testi fogyatékosságok és testi szenvedések művészi ábrázolásával gyakran találkozunk a képzőművészetben.

Tovább

Picasso nem volt pszichiátriai beteg

A Magyar Pszichiátriai Társaság soproni vándorgyűlésén Gerevich József tanár úrral Picasso, Miro, Botero művészetéről beszélgetünk. Picasso nem volt pszichiátriai beteg, mégis életének a művészetterápia szempontjából is fontos tanulságai lehetnek.

Tovább

Botero Budapesten

Fernando Botero ma élő talán legnevesebb kolumbiai festő és szobrász. Botero 1932-ben született, kalandos életű és rendkívül termékeny művész, aki most bemutatott alkotásai révén sajátságos világot idéz fel, mely monumentális és időtlen.

Tovább