Három éve, 2006. december 22-én halt meg Lázár Ervin. Sokan gyermekkönyv-írónak tartották, hiszen rengeteg mesét írt. Felnőtteknek szánt írásai is sokszor olyanok, mintha gyermekeknek szánta volna őket, és ez nem az olvasó félrevezetése. Ezek az írások a felnőttben még mindig élő gyermeknek szólnak. Annak a gyermeknek, aki még képes őszintén örülni, félni, csodálkozni és szeretni. Aki igazából semmi mást nem akar, csak azt, hogy szeressék.
Ő azon ritka emberek közé tartozott, akik képesek voltak nyíltan vállalni ezt a bennünk élő kisgyermeket, bátran megmutatni a többi elszürkült, unalmas és önző felnőttnek, milyen lehetne, milyen kellene hogy legyen ahhoz, hogy újra megtalálja önmagát.
Műveiben visszatérő figura a férfi, aki megérti a gyermek világát, képes belehelyezkedni a gondolkodásába, feloldódni a játékban, de jön a nő, aki vonzerejével visszarántja őt a felnőtt létbe, kényszeríti, hogy újra beálljon a taposómalomba.
Ahhoz, hogy megéljünk, mindannyian kénytelenek vagyunk felnőni, unalmas dolgokkal (munka, pénz) foglalkozni. De mindaz, ami igazából élhetővé teszi az életet, visszavezethető a belső gyermekre. Lelkesedés, csodálkozás, az újdonságok befogadása és a mindenre nyitott érdeklődés segít, hogy megküzdjünk a felnőttséggel járó stresszel, felül tudjunk emelkedni a szürke hétköznapokon.
Ez a – talán kevéssé ismert – írása segíthet abban, hogy akkor is újrakezdjük, ha már minden jel szerint semmi értelme.

dr. Lipták Judit


Lázár Ervin: Tűz


– Na végre – mondta a keselyű, és elengedte Prométheusz máját.
A hős felsóhajtott – ez volt évezredek óta az első kín nélküli perce –, megmozgatta elgémberedett tagjait, láncai csörögtek.
– Lejárt a büntetésem? – kérdezte.
A keselyű megrántotta a vállát.
– Ugyan! De minek strapáljam magam? Nincs már tűz a Földön.
A leláncolt férfi haragosan előreugrott, s bár láncai visszarántották, öklét rázva kiáltotta:
– Hazudsz, kutya!
– Nem kutya. Keselyű – mondta egykedvűen a robusztus madár, s szárnyait próbálgatta, működnek-e a több évezredes kényszerszünet után.
Prométheusz haragja nem csillapodott.
– Végezd a kötelességedet! – rivallt a keselyűre. – Tépd a májam!
– Majd megőrültem! – mérgelődött a keselyű. – Nem érted, hogy nincs már tűz a Földön?
– Azt akarod mondani, hogy az istenek elpusztították az utolsó embert is?
– Ördögöt – legyintett a keselyű –, többen vannak, mint valaha is.
Prométheusz megnyugodott.
– Tűz nélkül nincs élet – mondta magabiztosan –, gyerünk, láss munkához!
– Értsd meg, hogy nincs tűz! Az emberek már nem ismerik a tüzet. Nincs szükségük rá.
– Nem igaz – kiáltott a hős –, tűz nélkül nem tudják elkészíteni az ételeket, télen megfagynak, vakon tapogatóznak az éjszakában.
– Lárifári – mondta a keselyű –, főzőlapokon főznek, központi fűtéssel fűtenek, és mesterséges fénnyel világítanak.
– Igen, de mitől kapja melegét a főzőlap, mi táplálja a fűtőtesteket, mi szüli a mesterséges fényt? A tűz!
– Nem a tűz! Az atom, ha annyira tudni akarod. Megnyomnak egy gombot, s máris árad a fény, a meleg. Semmi füst, semmi lángnyelv, semmi faropogás. Sokkal tisztább, veszélytelenebb!
Prométheusz egy ideig komoran hallgatott, aztán felcsillant az arca.
– És a háborúk? Meg a gyújtogatók?
– Sugarakkal háborúznak – mondta a keselyű –, egy szép, láthatatlan sugár, és porrá omlik egy ház, egy város, egy ország. Semmi durrogtatás, semmi füst, csak steril por. A gyújtogatás elfelejtett, elavult módszer. Még a tűzoltóság is megszűnt. Még az önkéntes csapatok is. Nincs tűzoltóbál. Önkéntes sugárvédők bálja, az van.
Prométheuszban még egyszer fölcsillant a remény.
– A tábortüzek – mondta –, bujdosók, vándorok, kirándulók tüzei!
A keselyű legyintett.
– Rég nincs. Bármely üzletben egy-ötvenért kapni műtábortüzet. Fény, meleg elsőrangúan garantált. Nem kell gallyat szedni, fújni, összeégetni az ujjad… egy gombnyomás, és kész. Ráadásul többször is felhasználható.
– Nem igaz! – üvöltött Prométheusz. A sziklák visszhangozták: „Nem igaz, nem igaz.”
– Ugyan, mit idegeskedsz? – zsörtölődött a keselyű. – Gyere, nézd meg magad!
Átballagtak ázsiai falvakon, afrikai dzsungeleken, véget nem érő nagyvárosokon. Az emberek megbámulták őket. Egy keselyű meg egy láncait csörgető, meztelen ember. Hm. Dél-Amerikában kitűnő ajánlatokat kaptak egy cirkusztól. Ausztráliában büntetést fizettek közerkölcs elleni vétség, Európában csendháborítás miatt. Mert Prométheusznak nagyon csörögtek a láncai. És nagyon meztelen volt. A tüzet az emberek nem ismerték. Micsoda? – kérdezte valamennyi, és bambán rázta a fejét. Tűz, fire, ogony, feuer. Nem, ilyen szó nincs is.
– Hehe – röhögött a keselyű, Prométheusz meg vadul csörgette láncait.
Egy tengerparti ódon városkában találtak egy öregembert.
– Még ezt az egyet kérdezzük meg! – kérte a keselyűt Prométheusz.
A keselyű bólintott.
– Tűz – ismételte a szót az öreg, és értelmes fény villant a szemében. – Ott – mondta –, az a nagy ház!
A keselyű alig tudott lépést tartani Prométheusszal.
A hatalmas, düledező épület homlokzatát vasbeton oszlopok tartották. A homlokzaton kissé megkopott, málladozó festékű felirat fehérlett:
TŰZMÚZEUM
– Ez az! – kiáltott Prométheusz –, oda nézz!
– Nono! – mondta a keselyű.
Nesztelenül nyíltak ki előttük a fotocellás ajtók. Hosszú, rideg folyosón baktattak végig petróleumlámpák, gyertyavégek, rozzant kandallók halmai között. Nagy, vitrinekkel teli terembe értek, Prométheusz boldogan rohant az elsőhöz, arcát az üveghez szorította. Pásztortűz – ezt írták a vitrin alá. Bent egy nagy szarvú bika és egy botjára támaszkodó kalapos, csizmás ember lobogó pásztortüzet bámult.
– Tűz! – kiáltott boldogan Prométheusz.
– Föstött – mondta a keselyű.
Prométheusz a pásztortűzre meredt, arca elé kapta a kezét. A tűz nem élt, mint ahogy viaszból volt az ember és a bika is. Sorra rohant a vitrinekhez. Kazántűz, kandallótűz, tábortűz, tűzvész, kovácstűz, futótűz…
– Festve, villanykörte, cinóber, optikai csalódás – kommentálta valamennyit szakszerűen a keselyű.
Mire a terem végére értek, Prométheusz haja megfehéredett.
– Még ott! – kiáltott aztán.
Az egyik sarokban kicsi üvegbura állt, amilyennel a fűszeresek takarják le az élesztőt. Alatta cédula: Belső tűz. A bura alatt nem volt semmi, a keselyű rekedten felnevetett.
Prométheusz ekkor fölkapta a fejét, a fogát összeszorította, az álla kemény lett. Elhatározta, hogy újra fölmegy az istenek birodalmába, és ellopja a tüzet.
Az épület előtt búcsúzáskor a keselyű így szólt:
– Tudom, hogy megint el akarod lopni – gunyorosan nevetett –, csak azt mondd meg, hogy minek! A májad úgyis olyan már, mint a darált mák!
Prométheusz aznap éjszaka mégis ellopta újból a tüzet. Égő fáklyával rohant végig a földön, olyan volt, mint egy látomás. Az emberek boldog ámulattal nézték, és felkiáltottak: Tűz!

Hozzászólások:

Nincs jogosultsága ehhez a cikkhez hozzászólni.

 

Évente harminc gyerek hal meg bántalmazástól

Az OGYEI új szakmai ajánlást készített a gyermekbántalmazás megelőzéséért

Tovább

Az MRSA járványtanának törvényszerűségei

"Idomított" baktériumokkal a kórházi fertőzések ellen

Tovább

A szülész-nőgyógyász szakma véleménye egységes az abortusztabletta felől

Női jogvédő szervezetek: az abortusztabletta biztonságos, erről nincs szakmai vita.

Tovább

A pszichoterapeuta mint Nagy Testvér

Gyógyír szorongásra, okostelefonon keresztül

Tovább