Bár az egészségügyi törvény előírja, hogy az orvos köteles a legteljesebb körű felvilágosítást adni a betegének állapotáról, problémája prognózisáról és kezeléséről, erre sokszor sem idő, sem lehetőség nincsen. A rendelő átjáróház, a személyzet frusztrált és kapkodó, éppen az hiányzik, ami a bizalom kialakításához a leginkább szükséges: az idő, a nyugalom és az intimitás. Így a megfelelő tájékoztatás sokszor elmarad, a páciens úgy lép ki a kezelő ajtaján, hogy állapotáról semmit nem tud. Vagy azért, mert nem volt ideje kérdezni, vagy azért, mert olyan mennyiségű, értelmezhetetlen információhalmazt zúdított rá a doktor, amit felfogni sem volt képes.

Az orvosképzésben is egyre hangsúlyosabb szerephez jutó kommunikációs oktatás lehetőséget kínál arra, hogy a megfelelő hozzáállás és technikák elsajátításával a lehető legtöbb információhoz jusson mind az orvos, mind pedig a beteg. Ezzel nem csak a kezelés, a terápia válik hatásosabbá, hanem a kialakult bizalomnak köszönhetően a páciens is együttműködő lesz, ami nagyban segíti a gyógyulását. Ekörül folyt a polémia kedden, a „Gyógyító szavak” című, budapesti konferencián, ahol az orvos – beteg kommunikáció egészségesebbé tételéért szóltak a szakemberek.

Egyetemistaként az orvosnak készülő fiatalok még idealisták, abban a hitben élnek, hogy a betegek hálásak lesznek majd azért, hogy segítenek rajtuk – mondta előadásában dr. Pilling János, pszichiáter, a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetének munkatársa, aki ma már olyan ismereteket tanít a hallgatóinak, amelyek fájón hiányoztak korábban az ő egyetemi képzéséből. Az iskolapadból kikerülő medikusok aztán a valóságban azzal szembesülnek, hogy a betegek többsége csupán azt várja, hogy az orvos meggyógyítsa őket, miközben nekik semmit nem kell tenniük jobbulásuk érdekében. Múlóban van a korábban az orvosokat övező tisztelet, a betegek sokszor agresszívak, rátámadnak a munkájukat végző szakemberekre, ordítoznak velük, feljelentéssel fenyegetik őket. Megfelelő kommunikációval akár ezek a helyzetek is kezelhetőek, de ami még fontosabb, a beteg együttműködését is nagyban segítik a terápiában.

Ma már az egészségpolitika is egyre nagyobb hangsúlyt fektet a betegegyüttműködésből eredő hatékonyságra, ami az egészségügy minden szereplőjének alapvető érdeke. Kutatások támasztják alá, hogy idő hiányában a páciens sokszor semmiféle felvilágosítást nem kap a neki rendelt gyógyszerekről. Ez az oka annak, hogy a betegek 20 százaléka ki sem váltja a neki felírt receptet, míg tíz százalékuk ugyan elhozza a patikából a gyógyszert, de soha nem szedi be. A páciensek több mint fele maga dönti el, hogy megfelelő-e a doktor által rendelt dózis, s az előírttól eltérően vagy túladagolja, vagy kevesebbet vesz be a pirulákból. Még rosszabb a helyzet az orvos által adott életmódtanácsok megtartásánál, ezeket mindösszesen a páciensek 10-20 százaléka fogadja meg, a többiek nem.

Felmérések szerint az orvosok többsége a tizennyolcadik másodpercben félbeszakítja a hozzá érkező beteg panaszait, az addig hallottak alapján állít fel diagnózist. Pedig az úgynevezett tölcsérelv szerint való kikérdezés a lehető legtöbb, releváns információhoz juttatja a doktort. Ezt még teljesebbé teheti egy kérdőív kitöltése, amit már a váróban odaadnak a betegnek. Az egészségügyi törvényben elrendelt teljes körű felvilágosításra a valóságban semmi esély nincs. A betegek túlnyomó része amúgy is behatóan tájékozódik az Internetről – sok esetben saját, felállított diagnózissal érkezik a rendelőbe. Így hatékonyabb, ha az orvos inkább kérdez a pácienstől, helybenhagyva a helyes, és korrigálva a hibás információkat.

Jelenleg mind graduálisan, mind posztgraduálisan folyik kommunikációs oktatás az egyetemen, évente ezer hallgató vesz részt ezeken a szemináriumokon. Az interaktív képzés során a hallgatók saját élményeik alapján sajátíthatnak el olyan technikákat, amelyeket gyakorló orvosként a mindennapokban tudnak alkalmazni. A gyakorlatorientált, bizonyítékon alapuló orvosi szemléletet oktatófilmek és oktatóbetegek (kommunikációszakos hallgatók által előadott betegszerepek) segítségével alakítják ki.

Az orvos maga a gyógyszer – ezt már Borbényi Erika, a Semmelweis Egyetem tanára, onkológus főorvos mondta a konferencián, aki azonban arra is figyelmeztetett, hogy az „orvosgyógyszernek” is lehetnek mellékhatásai. Hiszen az orvos is saját hiedelemrendszerén keresztül vetíti ki a halálról, gyógyításról alkotott gondolatait, amelyeket a kommunikáció során tovább is ad a betegeknek. Beszélhet a doktor a legszívhezszólóbban, ha a verbalitás és a metakommunikációs jelek nincsenek összhangban, azt a páciens – ha tudattalanul is – azonnal érzékeli, s úgy fogja érezni, kezelője nem őszinte hozzá. Ez akadályt jelenthet a gyógyulásban. Ezért az orvosnak tisztában kell lennie saját magával, a szakmájához, a betegséghez és a betegekhez való hozzáállásával. Ezt csakis az önismeret fejlesztésével lehet elérni, ami ha fájdalmas is az orvos számára, az „orvosgyógyszer” mellékhatásait csakis ez csökkentheti.

Tudni kéne betegül, hogy ne váljanak negatívvá pozitívnak szánt mondatok – tanácsolta előadásában dr. Varga Katalin, az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Affektív Pszichológiai Intézeti Központjának vezetője. A szavak ugyanis önkéntelenül hatnak a beteg tudatára, ezért az orvosnak gondosan meg kell válogatnia, mit mond a kommunikáció során. Támogatnia kellene páciense autonómiáját, bevonva őt a róla szóló döntésekbe, csökkenteni félelmét azzal, hogy előre jelzi neki, mi történik vele. És használni kellene azt, ami nagyon sokszor elmarad: az emberi érintést. A beteg ember mindig kritikus lelkiállapotban van, így számára kiemelkedően fontos a kommunikáció. A pozitív és negatív szuggesztiók a páciens tudati állapotától függetlenül működnek, éberen éppen úgy, ahogyan altatásban. Ezért hiába nincsen tudatánál a beteg, az orvosnak mindig tekintettel kell lennie arra, hogyan és mit mond neki.

Nem csak a beteg gyógyulását segíthetné, hanem a műhibaperek számát is csökkenthetné a megfelelő kommunikáció kialakítása. Erről dr. Ábrahám László ügyvéd beszélt a hallgatóknak, aki több példát felsorolva támasztotta alá, hogy a kommunikáció hiánya miatt szabadulnak el leginkább az indulatok, ami aztán büntetőjogi felelősségre vonáshoz vezethet. Bár a betegek sokszor kiszolgáltatottnak érzik magukat az egészségügyben, saját felelősségüket kevéssé érzik, ellenben az orvosok intoleranciájáról igen sokszor panaszkodnak, míg a doktorok viszont meglehetősen rosszul viselik a bírálatokat. Sok esetben a kórházak, az orvosok úgy próbálják a kezelésre, gyógyító eljárásra panaszkodó beteget elhárítani, hogy mindenféle kommunikációtól elzárkóznak, pénzt kérnek a dokumentációért, s egyáltalán nem ismerik el hibájukat.

Pedig a műhibaperek többsége kivédhető volna, ha a kórház beismerné a tévedést és bocsánatot kérne a pácienstől. Erre egyébként már egyre több példa van. Problémát jelent viszont, hogy hiába ismeri el egy-egy intézmény a malőrt, s igyekszik segíteni a betegnek abban, hogy megkapja a kártérítést a biztosítótól, utóbbi hosszú hónapokig húzza az időt a kifizetéssel. Az ügyvéd egyébként jelezte, nagy hátrányt jelent a betegtársadalom számára, hogy a jelenlegi kormányzat megszüntette az Egészségbiztosítási Felügyeletet.

eLitMed.hu, T.O.
2011-05-25

Hozzászólások:

Nincs hozzászólás ehhez a cikkhez.

A hozzászóláshoz be kell jelentkeznie.

 

Európai Egészségbiztosítási Kártya Okostelefonon?

Az Európai Bizottság megbízásából létrehozták az „Európai Egészségbiztosítási Kártya” alkalmazásokat okostelefonokra.

Tovább

Utazás, halál - meghökkentő filmek

Cannes - az utazás és a halál a fő témák

Tovább

Abortusztabletta-mizéria

Nemzetközi körkép az abortusztabletta engedélyezettségéről

Tovább

A válság labirintusában: zsákutcák és kiutak

Konferencia: „Európai Léptékkel a Tudásért, ELTE”

Tovább