Mindjárt egy apróbetűs lábjegyzettel kezdem: ismerve a hazai közállapotokat, kijelentem, semmilyen érdekviszony nem fűz a Semmelweis Terv (továbbiakban a Terv) szerzőihez, hozzászólásomat kérem független szakvélemények tekinteni.

Szócska és csapata elévülhetetlen érdemeket szerzett a Terv közreadásával, hiszen a szakértők többségének már korábban megfogalmazott álláspontja szerint az egészségügy krónikus betegségének egyik fő oka az volt, hogy az irányítás évtizedek óta nélkülözött egy, a szakpolitika kereteként szolgáló, átfogó, hosszútávú elképzelést. A Terv olvasóit meglepheti a dokumentum külső jegyeiben is tükröződő módszertani gondosság, amely a hazánkban oly annyira hiányzó stratégiai gondolkodás eredményét formába öntötte. A Tervben szakszerűen érintett területek széles skálája, az okok és következmények körültekintő elemzései, a tudományos evidenciákra alapozott, de mégis kellő óvatossággal körvonalazott javaslatok meggyőzően bizonyítják, szakmailag felkészült szerzők jegyzik a stratégiai dokumentumot. A vitairatnak szánt Terv vitairat műfajából következően több ponton pontosításra, kisebb módosításra szorulhat, azonban néhány kérdésben olyan jelentősebb, az egész stratégiát érintő problémák is megfogalmazhatók, amelyek a részletekre vonatkozó észrevételek kereteit is befolyásolhatják. Az alábbiakban csupán egy ilyen, a Terv legfontosabbnak vélt problémájára, a célrendszer hiányosságaira kívánom felhívni a figyelmet.

Már az első mondat megfogalmazásában feltűnhet az olvasónak, a szerzőknek az egészségügyi rendszerről való, talán technokratának mondható felfogása. A stratégiai dokumentumban megfogalmazott általános cél ugyanis az egészségügyi rendszer hatékony, jó minőségű és egyenlő eséllyel hozzáférhető szolgáltatásainak biztosítása. Nem a lakosság egészségének javítása, nem az egészségproblémák terheinek megosztása, nem az elégedettség növelése, mind általában, mind a társadalmi csoportok számára egyenlő mértékben – ahogy azt az Egészségügyi Világszervezet konszenzusra alapozva korábban megfogalmazta.

Sokan gondolhatják úgy, hogy megfelelőbb lett volna egy olyan általános cél, amely a magyar népesség egészségének az EU vagy a Visegrádi Országok „átlaghoz” való közelítését tűzné ki. A Tervben megfogalmazott cél pedig ennek eléréséhez szükséges eszköz, alcél lehetett volna. A szűkítő értelmezés miatt a Terv „arról szól”, hogyan lehet minél jobban szolgáltatni, a felmerülő szükségleteket minél jobban kielégíteni. De arról csak érintőlegesen, hogyan lehet a szükségleteket csökkenteni – ami pedig várhatóan sokkal költség-hatékonyabb megoldás lenne. Ha ugyanis a szerzők figyelembe vették volna azt a tényt, hogy az egészséget jórészt egészségügyön kívüli társadalmi-gazdasági tényezők határozzák meg, ebből következően az egészségügy elsődleges feladata más szektorok működését kedvező irányba befolyásolva minél egészségesebb életkörülmények biztosítani, akkor a Tervben olyan javaslatok is megjelentek volna, melyek az egészség javítása okán az ellátási szükségletek jelentős csökkentését eredményezhetnék. Az egészséges élelmiszerek, sportolási lehetőségek könnyű elérhetősége vagy az élete során mindenkinél előforduló krízis idején nélkülözhetetlen közösségi támogatás vagy a jövedelmi egyenlőtlenségek csökkenése például várhatóan jelentékenyen csökkentené az ellátási szükségletet – és egyben az ellátórendszer erőforrásigényét.

A célrendszer további gyengesége a konkrét célok hiánya. Pedig, ha a Terv, amint azt az elején deklarálják, egy jövő-vezérelt stratégia, akkor a jövőt konkrétabban, jól meghatározott alcélokkal illett volna felvázolni. Ezen alcélok elérését várhatóan biztosító útvonalakat, javaslatok kellett volna kidolgozni. Ebben az esetben kiderült volna, hogy az ellátási szükségletek csökkentése legalább olyan fontos feladat lenne, mint azok kielégítése. Ugyancsak hasznos lett volna a kialakult kritikus helyzet (és itt ne csak a kórházak tartozására, hanem a lakosság kirívóan rossz egészségére is gondolni kell) okainak rendszerszerű elemzése (pl. probléma-fa készítése), mert az felhívta volna a tervezők figyelmét például a megvalósításra komoly kockázatot jelentő átalakítás-ellenes érdekcsoportokra, és javaslatok fogalmazódtak volna az ilyen kockázatok kezelésére.

A fentiek alapján érdemesnek látszik a célrendszer átdolgozása, a célokhoz vezető utak átgondolása, célszerű továbbá az egészségügyi rendszer átalakításának lebonyolítását veszélyeztető tényezők feltérképezése, a kockázatok kezelési lehetőségeinek számbavétele.