A medicina kultúrtörténete címmel orvostörténelmi könyvet írt dr. Nemes Csaba, Németországban élő orvos. A korábban aneszteziológusként tevékenykedő főorvos weblapunknak mutatja be a gyógyítás történetét tíz fejezetben. A mágia és orvoslás a történelem előtti korban cikkel kezdi és jelenkorunk medicinájának egzisztenciális problémáival, valamint a transzplantációs medicinával fejezi be.


A történet Kr. e. 4000-ig és a primitív természeti népek életében

A betegségek és a gyógyítás története nem az ember, a homo sapiens megjelenésével kezdődik. Öngyógyító törekvésekkel már a fejlettebb emlősöknél is találkozunk: a tört végtag nyugalomban tartása, az idegentestek eltávolítása, a szőrzet élősködőktől való rendszeres megtisztítása, a rendszeres fürdés, bizonyos gyógyhatású füvek elfogyasztása és a szülésnél nyújtott segítség azonban még nem tudatos cselekedet, nem is a tapasztalat eredménye, hanem ösztön.
Nehéz határt vonni az ösztön, az empíria és a mágia között, amint azt antropogenezis és a primitív kultúrák tanulmányozása is mutatja. A neolitikus kor orvoslására és mágikus világképére utaló csekély források hiányában az ősember terápiás törekvéseit legjobban a primitív természeti népek hasonló gyakorlatának tanulmányozása, vagyis az összehasonlító néprajz tette lehetővé.

A kőkorszaki ember zárt törzsi közösségben él; önálló éntudata még nincsen; a törzsből kitaszítva életképtelen. Gondolkodása irracionális, mágikus elemekkel teli, inkoherens, de képszerű. Világképe panteisztikus, vitalisztikus, képzeletében minden él, lélegzik, a látható világ egy fikció, amely mögött hatalmas rontó hatalmak, démonok rejteznek. Ezek nem egyszer csak megsértett ősök, akiket kiengesztelni törekszik. A test és a lélek modern kettősségét még nem ismeri. Tükörképe és árnyéka létező alterego. Ennek a világképnek felel meg kórtani szemlélete is, amely teljesen spekulatív, de nem kevésbé logikus. E mágikus ontológia a természeti erőket és jelenségeket személyes, antropomorf tulajdonságokkal ruházza fel (personificatio). A betegségek az istenek büntetése, s ennek nem csak a beteg, hanem az egész törzs az áldozata, az együttélést fenyegető közös veszély.

Minden jel arra mutat, hogy a test feloszlásának nyilvánvaló ténye ellenére már a homo sapiens diluvialis is feltételezte a testtől független lélek létezését. Képzelete nem tett különbséget az élettelen és az élő természet, a test és a lélek, az ok és a következmény között. Számára minden tárgyban, természeti jelenségben láthatatlan, hatalmas természetfölötti erők, többnyire gonosz szellemek lakoznak, akiknek haragját vadászat előtt, vagy betegségben ki kell engesztelni. Ezt a kőkorszaki panteizmust váltja majd le a nagy folyammenti civilizációk politeizmusa. De találunk mágikus cselekedeteikben racionális elemeket is. A Crô-magnoni ősember freskóin a spanyolországi El Pindal barlangjában a vadászati mágia előkészítésénél egyetlen szervként a mammut szívét már feltüntették: ezt a pontot kellett a vadászoknak eltalálnia, ami a szív és a vér életadó szerepének korai felismerését jelenti. Az Aurignac-i kultúrához tartozó egyik „Laussel”-i asszony kőtestét okkersárga vasporral kenték be; ez a rítus, a vér színéhez hasonló vörös vasoxid kultikus használata később a Magdalen-kor sírjaiban is kimutatható. Ez volt a szimbolikus vasterápia első formája.

A történelem előtti kor törzsei és a természeti népek betegségei:

Racionális, majd később a tudományos orvoslás nem alakulhatott ki a mágikus és vallásos elemekkel, a hittel való szakítás nélkül. A természeti népek sámánjainak (Medizinmann) gyógyító törekvéseit azonban elsősorban még a félelem, kevésbé a tapasztalás, az empíria motiválta. A korai neolitikus kor emberét, aki az állattartást még nem ismerte és nomád életmódot folytatott, járványok ugyan nem gyötörték – ezeket a háziállatok hozták be a „humán passage” által az emberi közösségekbe –, de annál inkább szenvedett az artritisztől, igen ritkán a kariesztől, idült tályogoktól, ínygyulladástól, a nyaki gerincoszlop korai artrózisától, fertőző, tumoros és hiánybetegségektől. A Stuttgart melletti szalagkerámiás temető csontvázainak 10 százalékában találtak daganatos betegségre utaló jeleket. Paleopatológiai vizsgálatok azt is kiderítették, hogy a kambrium utáni felmelegedés hozzájárult a baktériumok patogenitásának növekedéséhez. (A hematogén áttétel útján keletkező spondylitis és a primér góc (pyorrhoea) együttes előfordulását is többször kimutatták a neolitikus csontvázakon, állatokon és embereken egyaránt.) A kőkorszaki Vénusz-szobrokra 51 százalékban a nagyfokú, kóros elhízás jellemző.

A természeti népek gyógyító módszerei és a totemizmus szerepe a betegségek megelőzésében:

A varázsló magára öltötte valamely ős, perszonifikált szellem vagy a totem rendszerint állat alakú maszkját. Az Alkonquin-indiánok a farkas bőrét viselték trófeaként. Az elejtett állat prémje annak „külső lelke” (Fraser). Melanéziában szinte valamennyi betegséget egy tabuként tiltott fa gyümölcsének élvezetére vezették vissza. (Ugyanez a motívum megtalálható az Ószövetség 1. könyvében is.) Az elejtett vagy a totemállat (illetve az ellenség) szerveinek elfogyasztása (utóbbi egy rituális kannibalizmus, omophagia) is abban a hitben történt, hogy ezzel megelőzik a betegségeket.

A gyógyítás nyilvánosan történt a közösség (táncának ritmusos énekkel és hangszerekkel kísért) bevonásával, miután a beteg valamely engesztelő áldozattal „megtisztult”. Ezután varázsigékkel, ajándékokkal vagy masszázzsal illetve érvágással, szarvakkal végzett köpölyözéssel, befúvással, vagy ritkábban hánytató szerek segítségével „kicsalogatták”, ill. „elfogták” a beteg ember testéből szökni készülő szellemet.

Ezt a célt szolgálta részben a trepanáció is, melyet már a kora kőkorszaktól szinte valamennyi természeti nép rendkívüli ügyességgel művelt. Trepanált koponyákat már Kr. e. 10 ezer körül is találtak; a beavatkozást a betegek nem ritkán túlélték. (Egyedül Franciaország barlangjaiból 200 jól gyógyult, lékelt – magyarul: „agyafúrt” – koponya maradt fenn!) Néha csak a koponya külső lemezét távolították el „T”- alakban. A trepanáció néha a szellem eltávozásának megkönnyítését, de legtöbbször az epilepszia vagy csillapíthatatlan fejfájás gyógyítását, az imprimált koponyatörés kiemelését célozta. De végeztek „dekomprimáló” nagy trepanációkat is kő- és obszidián-késekkel, különösen szilánkos, nyílt koponyasérüléseknél, amelyekről már Paul Broca bebizonyította, hogy a műtéteket élőkön végezték. A közép- és az észak-amerikai indiánok a trepanációt nem kultikus, hanem az esetek 80 százalékában terápiás javallat alapján végezték, többnyire koponyatrauma miatt. Az inka koponyasebészek a csontdefektust, akárcsak a honfoglaláskori verebi koponyán is látható (1. ábra), arany- vagy ezüstlemezzel, a szegényebbeknél kagylóhéjjal vagy kókuszdió héjával fedték.

1. ábra. A verebi trepanált honfoglaláskori koponya a sebet védő ezüstlemezzel

---

A betegek jelentős része túlélte a beavatkozást; erre utal a regenerálódó csontperem. Kultikus céllal koponyalékelést valószínűleg sohasem végeztek. Ezért a trepanáció műtéte, nem mint korábban feltételezték, a szellem eltávozásának siettetését, hanem, mint fentebb említettük a csillapíthatatlan fejfájás vagy epilepszia megszüntetését célozta. Feltűnő, hogy a suturákat és a nagy sinuszokat teljes trepanációknál – 86 százalékban férfiaknál – a középvonal gondos elkerülésével rendszerint megkímélték. Más esetben a varázsló az idegen testet egy cső segítségével „kiszívta” a testből.
Kisebb sebészeti beavatkozások közül a köpölyözést, a bőr többszörös skarifikációját és az érvágást mint „vértisztító” eljárást alkalmazzák (amerikai indiánok és az ausztráliai aboriginesek). A foghúzástól általában irtóztak, mert általános hiedelem szerint egy testrész elvesztése betegséget okozhat. Ehelyett a fogakat lereszelték, vagy esztétikai okokból vésővel kiverték (Ausztrália). Foghúzókat (awarteki) csak Nyugat-Afrikában használtak. A tályogokat először kataplazmával felpuhították, megérlelték, majd megnyitották (borneói dajákok), az idegen testeket (tüskét vagy nyilat) eltávolították, a törött végtagokat sínezték (haussa-törzs Nyugat-Afrikában), véres műtétekre (pl. a törött végtag csonkolására) azonban csak a massai-törzs varázslói vállalkoztak. Amputációt, mint szakrális áldozatot (?) vagy sérülést követő csonkolásos beavatkozást az óperui Moche-kultúra (Kr. u. 0-800) is ismerhetett. Sírjaikból több ilyen, a végtagcsonkolásra utaló torzó agyagszobor került elő. Találtak emellett protéziseket is, ami arra utal, hogy a sérült a lábamputációt többször túlélte. Gyakran végeztek kozmetikai műtéteket is, amelyek során az akkori szépségideálnak megfelelően idegen testeket vagy gyűrűket ültettek be az orrba, alsó ajakba vagy a fülcimpába (Ausztrália, India), illetve a glans penis-be (maláj szigetek).

A sebeket kauterrel kiégették (Közép-Amerika), vagy a genny levezetésére egy bambuszcsővel drenálták (dakota-indiánok); általában kerülték az elsődleges sebgyógyulást. Ehelyett a sebet – növényi főzetekkel kimosva – nyitva hagyták és megvárták a gennyedést, majd a sebüreg behámosodását (winnebago-indiánok). Perforáló hasi sérüléseknél az előesett beleket visszahelyezték és a hasfalat összevarrták (Ceylon). Császármetszésre élő anyánál bizonnyal rendkívül ritkán került sor; R. W. Felkin jelen volt egy ilyen műtétnél Ugandában, amely előtt a szülőnőt banánborral elbódították (2. ábra).

2. ábra. Császármetszés Ugandában. A falon a varázsló eszközei.

---

Ikerszülést és sziámi ikreket ábrázoló plasztikákat ismerünk a neolitikumból. A szülés a legtöbb primitív törzsnél vagy nyilvánosan zajlott le, vagy – ha a szemmel veréstől féltek (Óceánia, Latin-Amerika, Dél-Kína) – egy kunyhóban. Máshol a méh védelme érdekében pajzsként a hasra egy lapos „vízfejű” fababát kötöttek (ashanti-törzs Közép-Afrikában). Ezalatt a szomszéd kunyhóban a férj a fájásokat utánzó hangos jajveszékeléssel igyekezett magára terelni a gonosz szellemek figyelmét (couvade, „Männerkindbett”, „férfi-gyermek-ágy”). A couvade az indogermán népvándorlás előtt az ókori barbár európai népeknél is szokásban volt, és szórványosan a baszkoknál és hazánkban a Kárpátalján még a 19. században is előfordult. A szülésnél a tágulás elősegítése érdekében általában a guggoló vagy ülő helyzetet választották, míg a hasprést az afrikai és a mexikói bába egy hason átvetett széles öv húzásával támogatta. Még a rendellenes fekvéseket is ismerték: a hererok és a szumátrai batákok harántfekvésnél külső, a kalmükök és az afrikai unyorok pedig belső fordítást végeztek és az előesett kart is visszahelyezték.

Fizikoterápiás eljárásokra (vízkúra, hideg-, meleg- és gőzfürdők, pakolások és masszázs), valamint diéta elrendelésére (ez különösen terhesség alatt), végül gyógyszeres kezelésre is sor került. A természeti népek, primitív törzsek által ismert (gyűjtött vagy termesztett) gyógynövények száma jelentős és nincs okunk kételkedni abban, hogy ezek jó részét már a kőkorszaki közösségek is használták. Voltak ezek között nyílmérgek, mint a curare, oubain, veratrin, boundou, de hatásos gyógyszerek is, mint az ópium, hasis, kender, coca, cinchona, eucalyptus, sarsaparilla, dohány, acacia, copaiba, guajak, jalap és a podophyllin. A hasis és az ópium mellett ismertek más narkotikus szereket is. Legtöbbször azonban az őrjítő erősségű ritmusos dobpergés, a sámán monoton ráolvasó imája és tánca is előidézett ilyen hipnotikus önkívületi állapotot.

Az „orvosságok” más része undort keltő ürülékekből (vizelet és egyéb exkrementumokból vagy nyálból) állott (mint a 18. században szerte-hosszan használt „Dreckapotheke”, „fekália-patika). A növényeket szárították, majd mozsárban porrá törve a varázserejű zacskókban vagy tégelyekben tárolták, majd azokat egy bonyolult ceremónia keretében – varázsigéket mormolva – külsőleg (bedörzsölés, kenőcs vagy kataplasma), illetőleg belsőleg (inhaláció, beöntés vagy pirulák) alkalmazták.
A gyógyfüvek kiválasztásában a varázslókat még nem racionális szempontok vezették. A mágikus világképnek megfelelően – a későbbi signatura-tanhoz hasonlóan – a gyógyfüveket alakjuk, szaguk, ízük és ritkábban hatásuk, a gyógyítandó szervre emlékeztető morfológiai hasonlóság (a „simile” elve) alapján választották ki. Ezért adtak sáfrányt sárgaságban, vörös korallport vérköpésnél, májvirágot (Hepatica nobilis) májbetegségeknél. A primitív archaikus orvoslásban a gyógyfüvek terápiás hatásukat elsősorban a varázsló kultikus szertartásai során nyerik el; enélkül használatuk eredménytelen vagy veszélyes lenne.

Egyetlen mágikus vagy racionális eljárás sem volt azonban olyan eredményes, mint a kultikus kezelés legfontosabb kelléke, a pszichoterápia, amelynek gyakorlásában a sámánok és a kőkorszak varázsló orvosai igazi mestereknek bizonyultak. A természetfölötti erőkkel folytatott küzdelem volt a varázsló leglényegesebb gyógyító tevékenysége. Állat- és növényáldozatok, bájoló, igéző, ráolvasó imák, a sámándob monoton ritmusa, a burját és indián sámán „égi utazása”, a locus affectus felkeresése után a betegség „kiszívása”, vagy szemfényvesztő trükkel kivitelezett eltávolítása (pl. béka, féreg, idegentest), a szellem kiűzése (exorcismus) vagy kifüstölése, elfogása, megsemmisítése, az elveszett lélek vagy az árnyék befogása (pl. egy fára függesztett hurkok segítségével), elvesztett testrészek (pl. a testből „kivándorolt szív”) megtalálása (chippeway-indiánok), szimpátiás kezelések (egy szimbolikus emberáldozat ritusával) – mind-mind ennek a mágikus orvoslásnak elmaradhatatlan kellékei.

Néha a küzdelemben a varázsló alulmaradt s a beteg meghalt. Ennek különösebb következménye nem volt, csupán a gonosz szellem győzelmét jelentette. Ha azonban a beteg meggyógyult (s vele a törzs is visszanyerte az egészségét), a sámán feladata volt a rontó szellemek visszatérésének megakadályozása. A megelőzés módszerei is sokfélék: ómenjelek és a tabut jelző tilalomfák felállítása mellett ezt a célt szolgálták a rontást elhárító amulettek (kígyók, fogak, karmok, csengők, varázsigét hordozó írásjelek, érmék, a germánoknál Thor kalapácsa), a szerencsét hozó (asztrológiai jelekkel díszített) talizmánok és az állatokat vagy a betegségdémonokat ábrázoló (Ceylon), a varázserőt növelő szögekkel kivert fából készített fétisek és a „voodoo”-varázslatban (Dahomey és Haiti) használt zombik.

De ugyanezt a védő feladatot látják el a testnyílások körül és az arcon elhelyezett tetoválások is. A tetoválást elsősorban a világosabb bőrű polinéziai törzsek kultiválták; a négereknél ehelyett rendszerint díszítő hegek mágikus használata terjedt el. (Tetoválás nyomait megtalálták azonban az alpesi Ötzi testén is. Találunk azonban racionális és hatásos betegségmegelőző eljárásokat is. Ide tartozik a járványos betegségek (pl. a lepra) áldozatainak izolálása a falun kívül (Nias szigetén). A Watubela szigetcsoporton és Celebesen a himlő-démon elriasztására egy fabábút hátrahagyva a törzs az erdőbe menekül. Ugyanezt tették a szibériai burjátok és a kirgiz törzsek is. Más természeti népek ehelyett a himlőnyirok subkután beoltásával (ashanti-négerek), vagy a beszáradt pörk orrba fúvásával (Sziám) védekeztek, amely védőoltást tíz évenként megismételték. (A hagyomány szerint a himlőoltást Csing Csun, a Szung-dinasztia tagja fedezte fel Kr. u. 1014-ben.)

Dr. Nemes Csaba, Überlingen am Bodensee (E-mail: csaba@nemes.de, a szerző honlapja: www.medicine-history.de)

Hozzászólások:

Nincs hozzászólás ehhez a cikkhez.

A hozzászóláshoz be kell jelentkeznie.

 

Franz Kafka betegsége és világképe

Franz Kafka Prágában született 1883. július 13- án. Német nemzetiségű volt a család, de mivel a gettóban éltek, megszűnt a kapcsolatuk a prágai német kisebbséggel. Franz Kafka apja erőteljes tekintéllyel uralkodott a család felett. „A szüleim el nem fogadásával és zsarnokságával szembesülve, a családomban még inkább idegenként, mint külföldi voltam jelen”- írja, és valóban: egyszerre érezte magát idegennek saját családjában és városában is.

Tovább

Sötét-e a középkor?

A jelmondat rámutat: talán mégsem voltak a korábbi századok emberei olyan elmaradottak, mint gondolnánk mai fejjel.

Tovább

Ferenczy Károly családfája és a tanulságok

Tovább

Múmia - évezredeken át használt csodaszer

Perzsául a múmia szó alatt a bitument értették. A Kr. után az 1. században Plinius a bitument előállító holt-tengeri (Lake Asphaltites) törzset „deximontaninak” nevezte, s a szert szürkehályog és egyéb szembetegségek, bőrbetegségek, lepra és viszketés ellen ajánlotta.

Tovább